A Maserati 250F jól szemlélteti az ötvenes évek Grand Prix sportját. A mai F1-es rakétákkal ellentétben, amelyeket versenyről versenyre változtatgatnak, a modenai gyár masinája kisebb változtatásokkal hat évet húzott le a versenysportban és egy teljes versenyzőgarnitúrának biztosította, hogy a Forma-1-ben versenyezhessen.

A 2,5 literes formula bevezetésekor a Maserati is egy új konstrukcióval rukkolt elő. Az olasz márka a Ferrarival ellentétben olyan autót szeretett volna piacra dobni, amely mindenki számára elérhető és megfizethető. (A Commendatore csak az előző évi masináit volt hajlandó privát versenyzőknek eladni.) A masina tervezői, Vittorio Bellentani és a Ferraritól elcsábított Gioacchino Colombo a kiegyensúlyozottságot tartották szem előtt és olyan autót készítettek, amely a legtöbb versenyző igényét ki tudta elégíteni. A versenygép a független, kettős keresztlengőkaros első és De Dion hátsó felfüggesztésével, könnyű csővázas szerkezetével a mezőny legkorszerűbbjei közé tartozott, a kecses szivar alakú áramvonalas karosszériát pedig a Fantuzzi műhely készítette. A 250F-et az A6GCM-ből átvett és felfúrt 2,5 literes, soros hathengeres 205 lóerős szívómotor hajtotta. Stirling Moss a következőképpen jellemezte a masinát: "Remekül lehetett irányítani. Kicsit hajlamos volt túlkormányozottságra és így remekül meg lehetett találni vele az egyensúlyt az erő és irányíthatóság között, és könnyű volt vele a kanyarokban driftelni. A felfüggesztés remekül nyelte el a pálya egyenetlenségeit és jó volt vele olyan pályákon is száguldani, mint a Nürburgring.”

A Maserati 250F az 1954-es Argentin Nagydíjon győzelemmel debütált Juan-Manuel Fangióval a volánjánál. A nagy érdeklődésre való tekintettel már erre a futamra öt régebbi A6GCM-et épített át a gyár, de ezek futóműve egy lapon sem volt említhető az új 250F-ekével. Miután Fangio a szezon második versenyét is megnyerte, a Maserati hivatalos gyári csapatot hozott létre, de ez sem akadályozta meg a „Maestrót” abban, hogy a Forma-1-be újonnan belépő Mercedeshez igazoljon. Fangio helyére a Maserati Alberto Ascari szemelte ki, de a kétszeres világbajnok nem igazán tudott megbarátkozni a masinával és két futam után a szintén újonc Lancia karjaiba futott. A gyári egység mellett számos privát versenyző is 250F-fel próbálkozott a Forma-1-es versenyeken. Közülük a legsikeresebb Stirling Moss volt, aki brit zöld színbe öltöztetett masinájával harmadik lett Spa-Francorchams-ban. A motort a következő évben benzinbefecskendezéssel látták el (a teljesítmény 240 LE-re nőtt) és a váltó is kapott egy plusz, ötödik sebességi fokozatot és a Dunlop tárcsafékeivel is kísérletezett a csapat. A Mercedes csodamasinái ellen azonban kevésnek bizonyultak a változtatások és a szezon legjobb eredményét Jean Behra negyedik helye jelentette az Olasz Nagydíjon. 1956-ban a mérnökök újabb változtatásokat eszközöltek a 250F-en, amelynek így lejjebb került a súlypontja. Az autó ekkora kezdett beérni és Moss két győzelmet is szerzett a „szigonyos” járgánnyal. Az igazán nagy sikerek 1957-ben következtek, amikor Fangio visszatért a Maseratihoz és az utolsó teljes szezonját a modeniaknál versenyezte végig. A Nagy Manuel négy győzelmet aratva megszerezte a világbajnoki címet.

A 250F szemmel láthatóan túl volt zenitjén, ezért 1957-ben készült két módosított verzió is. A 250 F „Piccolo” egy könnyített, rövid tengelytávú modellt takart, míg a T2-est egy V12-es motor hajtotta. Ez utóbbi azonban hiába tudott 320 lóerőt, az autó pont azt a tulajdonságát veszítette el, amiért olyan kedvelt volt: a kiegyensúlyozottságát. Az erős hajtómű rendkívül egyenetlenül adta le a teljesítményét és a „szörnyeget” falta a hátsó gumikat. Egy alapos fejlesztéssel talán többre vihette volna a feljavított modell, de Fangio nem szerette és nem volt hajlandó tesztelni, ráadásul a Mille Miglia-án bekövetkező tragédia miatt a Maserati bezárta versenyistállóját és az összes 250F-et privát versenyzőknek adták el. A középmotoros autók ekkoriban forradalmasították az F1-et, így a Maserati 250F gyorsan kiöregedett. Az évek során 33 darab 250F-et gyártott a Maserati és a típus egészen 1960-ig jelen volt a cirkuszban, többek között Maria Teresa de Filippis – az egyike annak az öt nőnek, akik valaha is próbálkoztak a Forma–1-es részvétellel is egy ilyen masinát kormányzott.

Maserati 250F

Gyártási év: 1954–1957

Motor: 6 hengeres, soros

Hengerűrtartalom: 2490 cc

Max. teljesítmény: 270 LE, 8000 fordulat/percnél (1957)

Futamrészvételek: 43 versenyen 240 (!) nevezés

Pole pozíciók: 8

GP-győzelmek: 8

Világbajnoki cím: Juan-Manuel Fangio, 1957

A bejegyzés trackback címe: