A hatvanas években Bandini volt az olasz autósport nagy ígérete, de monacói balesete keresztbe törte pályafutását. Halálába belejátszott olasz temperamentuma és a Ferrarin belül uralkodó ellenséges légkör is.

Az autószerelő családból származó Bandini az ötvenes évek elején nyitotta meg saját műhelyét, de közben hegyi versenyeken szívesen ült versenyautó volánja mögé. 1959-ben a későbbi apósától kölcsönkapott egy Lanciát, amellyel kategóriájában első lett a híres Mille Migliát. Ezután sikeresen versenyzett a Forma Junior kategóriában és két év múlva a Scuderia Centro Sud istálló rábízta Cooper-Maseratiját a világbajnokságon kívüli paui versenyen, ahol meglepetésre harmadik lett Jim Clark és Jo Bonnier mögött. 1962-ben a 27 éves Bandininek a Ferrari ajánlott szerződést. Monacóban harmadik helyen intették le, ennek ellenére nem igazán sikerült helyzetét megszilárdítani a csapaton belül, így a következő évben kénytelen újból a Scuderia Centro Sudnál versenyezni, de a szezon már újból a Ferrari kötelékében állt, miután a belga Willy Mairesse a Le Mans-i 24 órás verseny előtt csúnyán összetörte magát. Ekkoriban a Scuderia számára a Forma-1-nél is nagyobb jelentőséggel bírtak a sportkocsi világbajnokság futamai (az itt elért eredmények befolyásolták leginkább az eladási számokat) és hogy mindkét versenyágban eredményes legyen a csapat Enzo Ferrari 5-6 pilótát foglalkoztatott egyszerre. Bandini 1963-ban honfitársával, Ludovico Scarfiotti párban megnyerte a Le Mans-i viadalt egy Ferrari 250P-vel.

A havatnas évek közepém a Scuderia húzóembere egyértelműen az egykori gyorsasági motoros világbajnok John Surtees volt. A brit toronymagasan kiemelkedett a többi maranellói pilóta közül, mind gyorsaság, mind technikai hozzáértés tekintetlében. Enzo Ferrari is nagyra becsülte Surtees képességeit és emiatt megingathatatlan helye volt Maranellóban. Bandini feladata az első időkben egyértelmű volt: segítenie kellett Surteest, aki a világbajnoki címért harcolt. 1964-ben remekül teljesítette ezt a feladatot és emellett a zeltwegi katonai reptéren rendezett első Osztrák Nagydíjon még nyerni is tudott. A szezonzárón Mexikó City-ben kilökte Suertees riválisát Graham Hillt a pályáról és a végén csapattársa lett a világbajnok. 

1966-ban új éra köszöntött be a Forma-1-be a háromliteres motorok bevezetésével, amely a Ferrari malmára hajtotta a vizet. A maranellóiaknak a sportkocsi versenyek miatt komoly hagyományai voltak az ilyen hengerűrtartalmú motorokkal és úgy tűnt az új 312-esnek áll majd az zászló. Csakhogy az autó megbízhatatlan volt és évközben a csapatvezetéssel többször is összetűzésbe kerülő Surtees lelécelt. A Scuderia, a versenyigazgató Eugenio Dragonival az élen Bandinibe vetette minden reményét, aki a fiatal olasz versenyző-generáció talán legtehetségesebb tagja volt. A csapaton belül egy klikk alakult ki, amely Bandini oldalán állt és a legjobb technikát mindig Lorenzo kapta. A folyamatos áskálódás azonban nem tett jót senkinek, és ez egész Bandinit is megviselte. Főként, hogy nem tudta azokat az eredményeket szállítani, mire Maranellóban vágytak. Ez azonban nemcsak az ő hibája volt, gyakran a technikai is megadta magát. Az Olasz Nagydíjon nem volt szerencséje, már az elején kiállt és egy másik olasz Ludovico Scarfiotti szállította a győzelmet a vörösöknek. A fiaskót Bandini a 24 órás daytonai és az 1000 kilométeres Monzai verseny megnyerésével próbálta feledtetni, de így is hatalmas nyomás volt rajta. 

1967-ben a Ferrari 312-es is sokat javult és Bandini meg akarta mutatni mit tud. A monacói hercegségben a pole-ból induló Brabham motorja néhányszáz méterre a rajt után felrobbant. A kavarodást csapattársa Denny Hulme használta ki a legjobban, aki átvette a vezetést és az ellenfelek kiválása után már magabiztosan vezetett. Bandini második körben egy olajfolton megcsúszott és veszített öt pozíciót. Ekkor a ferraris mindent egy lapra tett fel, és hajtott, mint az őrült. A harmadik helyen állt, amikor utolérte a lassabban haladó Graham Hillt, aki kiszélesítette az autóját, így állva kicsinyes bosszút a három évvel korábban történtekért. Bandini nagy nehezen átverekedte magát a briten, feljött a második helyre és fokozatosan növelte a tempóját. A szűk utcákon való körözéstől kimerült Bandini a 82. körben a kikötői sikánnál hibázott. A Ferrari megcsúszott, a pályát szegélyező szalmabálák közé vágódott és azonnal tüzet fogott. Mivel a pályabírók nem mertek a fejre állt, égő autóhoz közel menni, Bandini négy percig volt a lángok fogja. Testének a 70 százaléka megégett és bár az orvosok még három napig küzdöttek az életéért, nem tudtak rajta segíteni. A monacói versenyre várandós felesége is kilátogatott, aki saját szemével nézte végig élete párja haláltusáját.

 A tragédia az egész Forma–1-et megrázta. A rendezők a következő évtől húsz körrel csökkentették a hagyományosan 100 körös monacói száguldást és a versenyzők még szigorúbb biztonsági intézkedéseket követeltek. Bandiniről díjat neveztek el. A Lorenzo Bandini trófeát minden esztendőben a legnagyobb tehetségnek tartott F1-es versenyzőnek ítélik oda.   

A bejegyzés trackback címe: