Chris Amon a Forma-1 egyik legbalszerencsésebb versenyzője. Az újzélandi pilótára úgy emlékezik mindeki, mint „a leggyorsabb versenyző, aki nem tudott futamot nyerni”. Amon 19 esetben kvalifikálta magát az első sorba, és nem kevesebb, mint 851 kilométeren keresztül vezetett F1-es versenyen, de nyerni egyet sem tudott. .

 Chris Amon egy újzélandi farmercsaládból származott, először túrakocsi versenyeken próbálgatta gyorsaságát, majd édesapja pénzéből vásárolt egy Coper-Climax F2-es versenygépet. Később korosodó Maserati 250 F-fel tűnt fel a Tasman-széria 1962-es évadjában. A Jack Brabhamtól vásárolt ősrégi orrmotoros monstrummal két versenyet is nyert a jóval modernebb, középmotoros versenygépekkel teletűzdelt mezőnyben. Reg Parnell Forma-1-es csapatulajdonosnak nem kell több, szerződést ajánlott az alig 19 éves pilótának. Amon egy Lola-Climax-szal mutatkozott be az 1963-as Monacói Grand Prix-n, de csak az edzésen mehetett. A futamra át kellett adni autóját az első számú versenyzőnek, Maurice Trintignant-nak. A következő futamon, Belgiumban viszont már nem szólt közbe semmi, Amon részt vehetett első F1-es futamán. Célba viszont nem ért, mert az olajtartály kilyukadt. A következő szezonban Reg Parnell csapat a Lotustól vásárolt autókkal versenyzett és a Holland Nagydíjon Amon megszerezte pályafutása első pontjait. Honfitrása, Bruce McLaren ekkora már befutott versenyző volt, aki léppen ebben az időben indította saját istállóját és felkarolta Amont. Az első időkben azonban a csapatnak nem volt elég pénze és csak McLaren autójába jutott motor. Amon inkább sportkocsi versenyekre összpontosított. McLarennel párban megnyerték a Le Mans-i 24 órás futamot egy Ford GT40-ssel. Erre figyelt fel igazán Enzo Ferrari is, aki leszerződtette az új-zélandit az 1967-es szezonra. Amon első ferraris versenyén, a Monacói Nagyídíjon a harmadik helyre hozta be a tűzpiros autót és nagy jövő várt rá. Ezen a futamon vesztette életét a csapat elsőszámú versenyzője, Lorenzo Bandini, és hirtelen Amon lett az olasz csapat egyetlen reménysége. A szezon során még háromszor végzett a harmadik helyen, de győzni nem tudott. A végén ötödik lett összesítésben 20 ponttal.

A következő évben nagyon gyors volt. Ha a rajthelyek döntöttek volna a világbajnoki cím sorsáról, azt egészen biztosan Amon nyerte volna. Tizenegy futamból ugyanis nyolcszor indulhatott az első sorból (háromszor az első kockából), de a versenyeken nem jött ki számára jól a lépés. Spanyolországban és Kanadában toronymagasan vezetett, de a technika azonban mindannyiszor megadta magát. Csak egyszer ért fel a dobogó második fokára, a Brit Nagydíjon. 1969-ben sem kegyelték az égiek. Barcelonában vezetett, amikor a Ferrari motorja nem bírta tovább. Az elkeseredett Amon a következő évben a Marchhoz szerződött. A még formálódó csapatnál legjobb szezonját töltötte, ám győzni ekkor sem sikerült. Kétszer lett második és 23 pontot vadászott össze a bajnokságban. Bár a világbajnoki sorozatban nem sikerült győznie, az 1970-es „International Trophy” elnevezésű F1-es versenyt megnyerte. (Ez azonban vb-n kívüli verseny volt, így Chris Amon neve soha nem kerülthetett fel a győztesek listájára.) 1971-ben a Matrahoz szerződött, de Amont itt is üldözte balszerencséje. Monzában az élen állt, amikor bukósisakjáról leszakad a plexi és Amon az erős menetszél miatt egyre nehezebben látott ki. Visszaesett és végül csak a hatodik helyre hozta be Matráját.

Az 1972-es Francia Nagydíjon sem volt több szerencséje. Az élről indult és utcahosszal vezetett, amikor defektet kapott. Ötven másodpercébe került a kerékcsere és végül csak a harmadik lett. 1973-ban élete legnagyobb hibáját követte el, amikor elfogadta a Tecno istálló ajánlatát. A rendkívül gyenge olasz csapattal egyetlen pontot sikerült gyűjtenie és az itt töltött néhány verseny derékba törte Amon karrierjét. 1974-ben saját csapatot alapított, még az sem érdekelte, hogy a Ferrari és a McLaren is ajánlatot tett neki. Négy versenyből csak egyszer sikerült minősítenie magát. Ezek után már csak epizódszerep jutott Amon számára a Forma-1 színpadán. 1976-ban az Ensign csapattal egy harmadik rajthelyet és két pontot sikerült szereznie, de a Nürburgringen sokkolta Niki Lauda balesete és a második rajtnál már nem volt ott. Fel akart hagyni a versenyzéssel, de Walter Wolfnak még sikerült elcsábítania. Egész éves szerződést ugyan nem volt hajlandó aláírni 1977-re, de a Kanadai Nagydíjon még beleült az olajmilliárdos autójába. Balesetet szenvedett, amelyet amolyan jelnek vett és szögre akarszotta a sisakját. Visszament a családi farmra Új-Zélandra.

A bejegyzés trackback címe: