2012.07.28. 13:55
Lotus 25 - a forradalmi lapos "teknő"
A hatvanas évek elején a tervezők figyelme egyre inkább a kocsi vázszerkezete felé irányult. A kocsik súlyából már nem nagyon faraghattak, hiszen a 450 kilós minimum súlyhatár alá nem mehettek, így megpróbálták a váz merevségének fokozásával javítani az úttartást és így növelni a kanyarsebességet. A Lotus 25-ös külsőre nem sokban tért el a többi versenyszivartól, titkát a fémborítás alatt hordozta. Az újszerű megoldás ötlete állítólag egy kocsmázás során született. Chapman és főmérnöke, Mike Costin egy szalvétára jegyzetelték le az ötletet, amelynek az volt a lényege, hogy az addig megszokott csőváz helyet alumínium lemezekből egy teknőt építettek, amelynek merevségét három helyen keresztirányban elhelyezett acélcsövekkel növelték. A teknőhöz egy acélcsövekből készített „bölcső” csatlakozott, amelybe a V8-as Climax motor és a differenciálmű került. A Lotus 25-nél pont emiatt még nem beszélhetünk teljesen önhordó vázról, monocoque-ról. (Az első önhordóvázas masina a Lotus 49-es volt, ahol a motor is hordozó elemmé vált.) Az ötletadó egyébként a Lotus Elan sportkocsi volt, ahol a kaszni egy alumíniumlemezekből készült „doboz” volt, amelyet sokkal gyorsabban és olcsóbban elő lehetett állítani, mint a csővázat. A Lotus 25-ös nemcsak háromszor merevebb lett, mint a többi autó, hanem a váza is fele olyan könnyű. A kecses szivart Jim Clarkra tervezték és mivel a kiváló skót pilóta alacsony és vékony volt, így a második számú pilótaülésre nem pályázhatott akárki. A választás végül arra a Trevor Taylorra esett, aki nagyjából akkora volt, mint Clark. A kocsi légellenállása is csökkent, ráadásul a pilóta már nem egyenesen ült a kocsiban, hanem a hátán feküdt, ami ugyan kényelmetlen volt, de ezáltal alacsonyabb volt a kocsi légellenállása.
A Lotus 25-ös Chapman első igazán nagy dobása volt és teljes titoktartás közepette készült. „Az autót a műhely hátsó részében építették és az ajtó állandóan zárva volt.” – emlékezett vissza Bob Dance, aki akkoriban a csapat egyik szerelője volt. „Hat embernek volt bejárása oda és Jim Clarknak is csak később árulta el Colin, hogy mi készül ott, amikor a skót már aláírta a szerződését.” Amikor 1962 május 18-án a hollandiai Zandvoortban a teherautóról legördítették a méregzöld masinát, nagyot nézett a konkurencia. Leginkább a Lotus vevői ámultak bámultak, főként, hogy nem sokkal azelőtt Chapman azzal az ígérettel adta el számukra a Lotus 24-est, hogy az verhetetlen autó lesz. Clark a prototípussal a harmadik legjobb időt futotta a hollandiai dűnék között és tizenegy körön keresztül vezetett is, de ekkor a kuplung megadta magát. Taylor viszont egy második hellyel bizonyította, hogy az autó remekül sikerült. Az 1962-es szezon Clark és Graham Hill csatáját hozta. A Lotus 25-ös messze a leggyorsabb autó volt a mezőnyben, de a legmegbízhatatlanabb is. A kecses, törékeny Lotus mellett Hill BRM-je olyan volt, mint egy tank. A két autó között 44 kilós különbség volt! A kilenc futamos bajnoki évadban Clark négyszer esett ki, miközben Hill csak egyszer. Ennek ellenére a szezonzáró dél-afrikai versenyre a skót esélyesként érkezett. Csakhogy East Londonban a csapatot ugyanúgy cserben hagyta a technika, mint az évad folyamán olya sokszor. Jim Clark hiába vezette fölényesen a versenyt, meglazult egy csavar és a skót a 62. körben kénytelen volt a boxba hajtani, átengedve a világbajnoki koronát honfitársának.
Az 1963-as évad viszont Clark és a Lotus szárnyalását hozta. A Repülő Skót a tíz futamos szezonban hét győzelmet szerzett és toronymagasan hódította el a vb-címet, a konstruktőrök között pedig a Lotus diadalmaskodott. A Lotus 25-ös lett Chapman első igazán sikeres és korszakalkotó konstrukciója, amelyet egészen 1965-ig használt a csapat és ez idő alatt 14 győzelmet és 17 pole pozíciót szereztek vele. 1963-ban Indianapolisban is bemutatkozott az első monocoque autó. Egy évvel korábban az USA Nagydíj után Chapman a Lotus 25-be a Ford Fairline 4,2 literes V8-asát építette és egy Indy-teszt keretében erődemonstrációt tartott a Ford vezetőségének. A böhömnagy motort viszont nem metanol hajtotta, mint a jenki csapatok masináit, hanem normál versenybenzin, amely kedvezőbb fogyasztást biztosított. Az amerikai autógyárat sikerült lenyűgözni, amely megfinanszírozta a Lotus 29-esre keresztelt masina fejlesztését. A kocsi erősebb felfüggesztést kapott és Chapman a fő benzintank mellett öt másik kisebb tartályt épített az autóba, amely így egyetlen kiállással képes volt abszolválni a majd 800 kilométeres versenytávot. (Még a pilóta lába alá is került egy aluminiumtank.)
Clark 240,948 km/h-s köridővel az ötödik helyre kvalifikálta magát, miközben a másik pilóta Dan Gurney az edzés során ripityára törte járgányát és a futamnak a tartalékautóval volt kénytelen nekivágni. (A hazai menő masinája nem a Lotus hagyományos zöld-sárga színében pompázott, hanem a All American Racers kék-fehér festésében virított.) A két Lotus a 62. körben állt az élre, amikor az addig vezető Parnelli Jones kijött a pitbe tankolni. Clark és Gurney a táv fele előtt gurultak ki, majd újra felzárkóztak Jones mögé. A Watson névre hallgató masinával versenyző amerikai viszont jól használta ki a sok sárga zászlós időszakot és három kiállása ellenére képes volt maga mögött tartani a Lotuszokat. A 177. körben Gurney kénytelen volt lassítani, miután a motorja elkezdett kihagyni, Clark ekkor öt másodperces hátránnyal a második helyen autózott. Clark simán nyerhetett volna, miután a hajrában Parnelli Jones motorjából elkezdett ömleni a füst és az olaj, de mivel az autója nem lassult, az élen tudott maradni. A szabályok világosan kimondták, hogy a versenybíróság köteles kiinteni azt a pilótát, kinek az autójából folyik az olaj! A bírák ezt annak ellenére sem tették meg, hogy a pályára kerülő kenőanyag balesetet is okozott. (Óriási blamázs lett volna, ha egy európai istálló, európai pilótával nyer.) Parnelli Jones tovább körözhetett, akit a sárgazászlós időszak után Clark képtelen volt megelőzni. A skót az arcába ömlő olaj miatt képtelen volt Jones szélárnyékában maradni és megelégedett a második hellyel. A verseny után a Lotus tiltakozást nyújtott be, amelyet a rendezők elutasítottak. Néhány héttel később Clark és a Lotus 29 elégtételt vett, amikor fölényesen megnyerte a Milwaukee 200-at.
