Az 1951-es Brit Nagydíj Jose-Froilan Gonzalez második versenye volt a Ferrari színeiben. A hatalmas termetű argentin nem sokkal korábban érkezett Európába, hogy részt vegyen az akkor induló Forma-1-es világbajnokság versenyein. A szinte teljesen ismeretlen Gonzalez kényszerűségből került a Scuderiához, miután Dorino Serafini megsérült a Mille Miglián és Enzo Ferrarinak égető szüksége volt egy versenyzőre. Az Öreg végül, "ha ló nincs, szamár is jó" alapon szerződtette a "Pampák Bikája" becenévre hallgató dél-amerikait. Gonzalez se nagyon hitt a fülének, amikor Maranellóba hívták és amikor bemutatkozott Enzo Ferrarinak, alig bírt kinyögni egy-két szót izgalmában. Először a Francia Nagydíjon Reimsben ülhetett a tűzpiros autók egyikébe, de hiába vezetett a versenyben, a sportigazgató Nello Ugolini a boxba rendelte, hogy adja át a helyét az istálló első számú versenyzőnek, Alberto Ascarinak, aki váltóhiba miatt esett ki. (Ez akkoriban engedélyezték a szabályok.) Pepito csalódott volt és úgy érezte, hogy a csapat nem igazán hisz a képességeiben és csak "szamár a lovak között". Nem csoda, hogy bátortalanul utazott el a következő versenyre Silverstone-ba és az sem növelte az önbizalmát, hogy a versenyen számos híresség, többek között a brit királyi család is tiszteletét tette. 

A verseny előtt az Alfa Romeónál versenyző Juan-Manuel Fangióval együtt járták be a pályát egy sportkocsival és honfitársa - aki ekkora már komoly hírnévre tett szert és több győzelmi trófea is díszítette a szobáját - megmutatta neki a pálya minden szegletét. Bár a Ferrari Gonzalez alá adta a legöregebb Tipo 375-öst, mégis ő volt a leggyorsabb az edzésen. A 4,5 literes szívómotorral szerelt masinának egyébként sokkal jobb volt a fogyasztása, mint az Alfa 159-eké és nyilvánvaló volt, hogy a versenyt a taktika erősen befolyásolni fogja. Gonazlez a rajt előtt annyira izgult, hogy az 5 perces jelzés elhangzásakor hirtelen rájött a szükség és lányos zavarában a női WC-be intézte el a dolgát. Az első sor jobb oldaláról indulhatott, mellette két Alfás, Fangio és Giuseppe Farina, valamint csapattársa Ascari sorakozott. A rajtjelre a második sorból induló Felice Bonetto lőtt ki a legjobban, aki az élre állt, de nem sokkal később már Gonzalez száguldott a boly élén, Fangióval a sarkában. A 10. körben az Alfás állt az élre, de Pepito képes volt lépést tartani vele, olyannyira, hogy a sokkal gyorsabbnak tartott Alfával Fangiónak a 30. körben csupán másfél másodperces előnye volt.  Amikor a Nagy Manuel a 39. körben kigurult megtankoltatni az iszákos Alfáját, Gonzalezé lett az első hely. 

Nem sokkal később a Ferrari is berendelte versenyzőjét, aki szentül meg volt győződve arról, hogy megint át kell adni az autóját Ascarinak, akinek ekkor is bolondját járta a váltója. A depóba érve kimászott a versenygépből, amikor kiderült, hogy csak szervizelni hívták ki. Fél perc múlva már újból a kocsiban ült és már száguldott is vissza a pályára. Az élre tudott visszaállni és innentől kezdve nem volt megállás. A futamot 51 másodperces előnnyel nyerte meg, amely a Ferrari első Forma-1-es sikerét jelentette. Mint később kiderült az Alfa eltaktikázta magát. A szerelők túl sok benzint tankoltak Fangio autójába, aki a túlsúly miatt képtelen volt felzárkózni Gonzalezre. „Amikor a célba értem a szerelők ordítva rángattak ki a kocsiból. Óriási ünneplés volt, még a feleségem Amalia szavait sem értettem, akkora volt körülöttem a hangzavar.” – emlékezett vissza később a győztes. A Commendatore sosem utazott el a külföldei versenyekre, de telefonon mindig tartotta a kapcsolatot a csapattal. Az Öreg rádión követte figyelemmel a futamot, és majd kicsattant örömében. Ez rengeteget jelentett Enzo Ferrarinak, mert elképesztő rivalizálás volt az Alfa Romeóval. „A futam után Maranellóba kellett mennem, ahol Don Enzo a dolgozószobájában fogadott. Egy fotót tolt elém, amely a versenyen készült rólam és dedikálnom kellett. Egy aranyórát is kaptam tőle, amelyen a Ferrari emblémája volt.”

A bejegyzés trackback címe: