Az amerikaiak büszkesége kétség kívül az Indianapolisi 500 mérföldes verseny, amelyet a világ legrégibb ma is működő versenypályáján az Indianapolis Motor Speedway-en rendeznek minden év májusában. A 2,5 mérföld - 4 kilométer - hosszú aszfaltcsíkot 1908-ban építették, és az első versenyt a rákövetkező évben futották a téglákkal és kátránnyal borított oválon. Nem sokkal később már a pálya teljes hossza téglaborítást kapott, amely során több mint 3 millió kockát (bricks) használtak fel, innen jön a pálya beceneve is „The Brickyard”. 1939-ben a pálya nagy részét leaszfaltozták, de a célegyenes egy részén maradt egy kisebb téglával borított szakasz. Ezt 1961-ben szedték fel végleg, csupán a célvonalon hagytak három sor téglát, emlékül a régi időkre.

Az igazi nagy dobás azonban a Memorial Day-re, azaz az Emlékezés Napjára szervezett 500 mérföldes verseny lett. Először 1911. május 30-án hangzott fel a híres mondat „Gentlemen start your engines!” Az első 500 mérföldesre 80 ezer néző volt kíváncsi és Ray Harroun nyerte rikító sárgára pingált Marmon Wasp névre hallgató versenygépével. Az 500 mérföldet, vagyis 804,5 kilométert hat óra és 42 perc alatt tette meg, amely 116 km/h-s átlagtempónak felelt meg. Állítólag a győzelemhez nagyban hozzájárult az is, hogy Harroun volt az egyetlen, aki nem vitt magával mitfárert és ő volt, aki az autózás történetében először tükröket is szerelt a masinájára, amelyben az ellenfeleit kísérte figyelemmel. Indianapolis egy szomorú statisztikát is vezet: itt történt a legtöbb halálos baleset. Eddig 41 pilóta halt meg az Indy 500-on, nem beszélve a számtalan pályabíróról és civil áldozatról. A pályán olyan nagyságok is életüket vesztették, mint a legendás Bill Vukovich, aki 1953-ban és 1954-ben is nyert. Egy évvel később egy lekörözött versenyző okozta a végzetét. Vukovich nagy sebességnél kirepült az autóból és lefejelte az pályát. Esélye sem volt a túlélésre, azonnal szörnyethalt. Hárman is vannak akik négy győzelmet tudnak felmutatni a sebesség szentélyében: A.J.Foyt (1961, 1964, 1967, 1977), Al Unser (1970, 1971, 1978, 1987) valamint Rick Mears (1979, 1984, 1988, 1991). Az Andretti családnak azonban tradícionálisan nem sikerül Indianapolisban nyernie. A három generációs versenyzőcsalád utolsó és egyetlen győzelmét még a Forma-1-es világbajnok Mario Andretti szerezte 1969-ben. Azóta sem Michael, sem Marco nem tudták megtörni az átkot, pedig többször is igen közel álltak a sikerhez. 

A futamot tradicionálisan májusban rendezik és átlagosan 400 ezer néző izgulja végig a helyszínen. (A világ legnagyobb egynapos sporteseménye!) A pályát 1945-ben vásárolta meg a Hulman család és irányításuk alatt vált a brickyard a világ egyik legmodernebb sportlétesítményévé. Az 500 mérföldes verseny 300 millió dolláros nyereséggel zár, bár az utóbbi időben egyre kevesebb a résztvevő és a nézőszám is folyamatosan csökken. A szervezőknek szomorúan kell tudomásul venniük, hogy vége azoknak az időknek, amikor  a verseny utáni napon már eladták az összes jegyet a következő évi viadalra és a helyi hotelek minimum öt napos foglalást kértek a vendégektől egész májusban. (Tavaly az Indy 500-al egyidőben rendezett charlotte-i NASCAR futamot például több amerikai nézte a tévében, mint az Indy közvetítést.) A verseny előtt két héten keresztül egy bonyolult szisztéma szerint mérkőznek meg egymással a pilóták a 33 rajthelyért. A kevesebb résztvevő miatt 2010-től már csak két időmérőt tartanak, a korábbi néggyel szemben. Az időmérő első napján az első 24 rajtkockáért küzdenek meg a versenyzők, minden pilóta négy kört, azaz tíz mérföldet tesz meg. A nap végén a legjobb kilenc újra pályára hajt, hogy összemérje erejét a pole pozícióért . (Az első rajtkocka 1 millió dollárt ér az Indy 500-on.) A kvali második napján tartják a szétlövést, az úgynevezett "Bump Day"-t, ahol az eddig kimaradt versenyzők próbálkoznak. A rajthely a versenyzőt illeti meg, ha egy csapat pilótát cserél, akkor automatikusan a rajtrács végére kerül, ha viszont a pilóta vált autót, megtarthatja a startpozícióját.  Más furcsaság is van az Indy-n. Egy régi szokás szerint a győztes nem pezsgőt locsol, hanem tejet iszik. Ennek gyökerei a harmincas évekre nyúlnak vissza. 1936-ban a háromszoros győztest Louis Meyert a helyi tejszövetkezet elnöke rajtakapta, hogy a diadal után tejet ivott. Az elnök jó reklámfogásnak tekintette a dolgot és ezután többször is tejjel itatták a győztest, amely 1956 óta bevett szokás lett. 

 Forma-1-sek az Indy 500-on

A futam 1950 és 1960 között beleszámított a Forma-1-es világbajnokságába, igaz ugyan, hogy Alberto Ascari 1952-es próbálkozását leszámítva egyetlen F1-es versenyző sem indult el Indianapolisban. 1961-ben Jack Brabham összeszedte minden bátorságát és bemerészkedett a jenki oroszlánbarlangba. Az itteni szabályok szerint módosított F1-es rakétát szó szerint kinevették a tengerentúli pilóták! Amerikában még ekkoriban is hatalmas orrmotoros monstrumokkal versenyeztek, amelyek mellett Brabham apró Cooperje eltörpült. Később Dan Gurney unszolására Colin Chapman is kacsingatni kezdett az Indy 500 felé. A brit istállótulajdonos teljesen el volt szörnyedve az itteni alacsony szintű technika láttán. A Lotus 1963-ban a Forddal közösen épített egy középmotoros Indy 500-as autót, amellyel Jim Clark kis híján nyerni tudott. (A skót megcsúszott a későbbi győztes Parnelli Jones autójából kicsöpögött olajon és csak második lett.) 1965-ben Clark és a Lotus újra nekiveselkedtek és ezúttal siker koronázta a próbálkozást. A fürge középmotoros Lotus 38-as könnyedén győzte le a batár orrmotoros Indy matuzsálemeket az oválon. A brit diadal lelombozta az amerikaiakat és ez nem volt elég. A következő évben a kétszeres F1-es bajnok, szintén brit Graham Hill nyert egy Lolával. Az amerikai kontinensen félistennek számító, Forma-1-es világbajnokságot is nyerő, Mario Andretti csupán egyszer, 1969-ben szakította át elsőnek a téglából kirakott célvonalat. Emerson Fittipaldinak jobban ment: kétszer nyert (1989, 1993). 1993-as győzelmekor még az újonc Nigel Mansellt is megverte. A bit oroszlán számára az újrastartolások okoztak gondot, aki így csak harmadik lett. A Forma-1-sek közül Jacques Villeneuve (1995) és Juan Pablo Montoya (2000), Eddie Cheever (1998) illetve a zeltwegi F1-es futamon 1975-ben életét vesztő Mark Donohue (1972) tudott győzni a brickyardon. Az Indy 500-on A.J. Foyt, Al Unser és Rick Mears a legeredményesebbek négy-négy győzelemmel. 

2012-ben két egykori F1-es pilóta, Rubens Barrichello, Justin Wilson és Jean Alesi is ott lesz az 500 mérföldes száguldáson, igaz ugyan, hogy utóbbi épphogy csak bekerült a versenyre. A francia pilóta Dallara sasszéját egy rendkívül gyenge Lotus motor hajtja és az edzéseken fényévekkel volt lassabb a mezőny többi részétől.

A bejegyzés trackback címe: