Ugyanezt a kérdést tette fel az „Auto” magazin 1949-ben, amikor a messziről jött argentin megnyerte első Európában futott F1-es versenyét a San Remo Grand Prix-t. A hazájában „El Cuecho”-nak azaz Görbelábúnak csúfolt Fangio 37 évesen hazája támogatásával jött át versenyezni az öreg földrészre. Az argentin automobilklub a Forma-1-es versenyekre egy Maserati 4CL-t, míg a Forma-2-es futamokra egy Gordinit bocsátott az arra érdemes versenyzők rendelkezésére. Az európai kirándulás jól sikerült Fangió számára: kilenc éven át szinte egyeduralkodó volt a Grand Prix versenyeken.  

 Juan-Manuel Fangio szerény körülmények között nőtt fel Argentínában, egy olasz bevándorló família sarjaként, Balcarce városában, Buenos Airestől 400 kilométerre délre. A nehéz gazdasági helyzet miatt Fangio már 12 éves korában dolgozott, majd egy autószerelő műhely tanonca lett. A harmincas évek végén kezdett versenyezni a poros argentin utakon. Megnyerte a maratoni hosszúságú Grand Priemo del Norte ralit, amely 13 napon és 9500 kilométeren át tartott Dél-Amerika életveszélyes útjain. Ezeken a vad versenyeken a halál minden pillanatban ott leselkedett a versenyzőkre, volt olyan futam, amellyen négyen, öten is az életüket vesztették. Fangio gyorsan megtanulta a leckét: a mostoha körülmények között annak a versenyzőnek volt a legtöbb esélye a túlélésre, aki gyorsan az élre tudott állni és onnan kontrollálta a versenyt. Később a Forma-1-ben is ez volt a taktikája. Mindig csak annyit hozott ki magából, amely feltételen szükséges volt ahhoz, hogy az élen tudjon maradni. "Elég ha egy tizeddel érek előbb a célba, mint a második helyezett." - mondta egyszer. Pályatársai egyszerűen „Maestro”-nak az az mesternek, tanítónak nevezték a rendkívül tehetséges dél-amerikait.

A Peron-rezsimtől kapott Maseratival lehengerlő volt 1949-ben. El Cuecho négy hónap leforgása alatt hat GP-t nyert és berobbant a Forma-1 élvonalába. Amikor a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) 1950-ben először írta ki a Forma-1 világbajnokságot,Fangiót már az esélyesek között tartották számon. A kor egyik legnevesebb márkája, az Alfa Romeo gőzerővel készült az új sorozatra, de hirtelen „pilótahiány” lépett fel a milánóiaknál. (Jean-Pierre Wimille és Achile Varzi életüket vesztették, a halálos beteg Felice Trossi napjai pedig meg voltak számlálva.) Az Alfa ezért két olasz versenyzője, Giuseppe Farina és Luigi Fagioli mellé Juan-Manuel Fangiót szerződtette le. Az olaszok háború előtt tervezett Tipo 158-sa a mezőny legjobb autója volt. Az 1500 köbcentis motorral hajtott, 350 lóerős masinának nem volt komoly ellenfele a vb első évében és a szezon hat európai versenyéből hármat Farina, hármat Fangio nyert. Bár az első bajnoki évet csak a második helyen zárta (az utolsó versenyen két autó is cserben hagyta), 1951-ben már megállíthatatlan volt az akkor már 40 esztendős „Maestro”. Pedig Alberto Ascari és a Ferrari nagyon kemény ellenfélnek bizonyultak, végül mégis Fangio fejére került a bajnoki korona. 1951-ben a Mercedes színeiben is vendégszerepelt két szabad formulás argentin versenyen, ahol bár győznie nem sikerült, de életre szóló kapcsolat vette kezdetét. A csillagos márka csapatvezetője, Alfred Neubauer az argentin tehetségétől volt elragadtatva, Fangio pedig a német csapat szervezettségétől.

 1951 végeztével az Alfa bezárta a versenyistállóját és a Nagy Manuelnek új munkaadó után kellett néznie. A Maseratihoz ment, de még szinte el sem kezdődött a vb, amikor egy csúnya baleset miatt fél év kényszerpihenő várt rá. Monzában egy bajnokságon kívüli futamon bukott hatalmasat, miután előző éjszaka egyhuzamban vezette le a Párizs-Milánó távolságot. A szervezők külön engedélyével az utolsó helyről vágott neki a viadalnak. A történtekre így emlékezett vissza életrajzi könyvében: „Az első körben hat ellenfelemet előztem meg, aztán a második fordulóban a Lesmo-kanyart rossz íven vettem be. Lesodródtam és a pálya szélén elhelyezett szalmabáláknak csapódtam. Ezek évek óta ott voltak és az esőtől és a naptól kőkemények lettek. A Maserati bukfencezett egye, én kirepültem az autóból a fák irányába. Csak a fű és a föld ízét éreztem a számban, azon kívül semmire nem emlékszem. A bukósisak, amely ettől a szezontól lett kötelező valószínűleg megmentette az életemet.” Fangio gerince sérült meg és eltörte pár bordáját, de szerencsésnek mondhatta magát. Fél évre ugyan begipszelték a nyakát, de némely pályatársával ellentétben élve úszott meg egy nagy balesetet. 

 Az 1953-as félresikerült szezon után a Grand Prix versenyzés színpadára visszatérni készülő Mercedes szerződtette. A 2,5 fél literes kényszer-szelepvezérléses, benzinbefecskendezéses motorral szerelt Ezüstnyíl a maga idejében a csúcstechnológiát képviselte, amellyel a Maestro szinte legyőzhetetlennek bizonyult. A csillagos márka autójával 12 futamon állt rajthoz és ebből nyolcon győzelemmel tért vissza és magabiztosan söpörte be az 1954-es és 1955-ös bajnoki címet is. A Mercedes egyébként a többi márkával ellentétben igen nagyvonalú volt a dél-amerikai sztárpilótával szemben. A fizetésén felül olyan extrákat is kapott, amelyek akkoriban csodaszámba mentek. A futamok hétvégéin 20 dollárt kasszírozott az ott felmerülő költségek fedezésére és 15 dollár akkor is járt, ha csak megjelent a versenyen, de nem állt rajthoz. Ezen kívül - mint a Mercedes minden gyári versenyzője – kapott napi egy dollárt, hogy lemosassa utcai autóját. Extraként a stuttgartiak évente egy repülőutat is fizettek Európa és Argentína között „El Chueco” számára. Fangio egyébként versenyzői karrierje után is hű marad a Mercedeshez. Hazájában képviselte a márkát és segített felépíteni a dél-amerikai országban egy motorgyárat, ahol a tengerentúli Mercik számára készültek az erőforrások. A hetvenes évek közepén pedig a Mercedes-Benz Argentina S.A. elnökévé nevezték ki.

 A Mercedes kivonulása után Fangio a Ferrarival kötött érdekházasságot. A Maestrónak nyerő autóra volt szüksége, a Scuderiának pedig nyerő pilótára. Enzo Ferrarival már első tárgyalása során komoly vitákba keveredett, amikor a Commendatoréról 150 ezer lírás fizetést merészelt kérni. A fösvény Öreg, aki meg volt győződve arról, hogy a versenyeket nem a pilóták, hanem a versenyautók nyerik, nehezen adta meg a kért gázsit és eldöntötte, hogy móresre tanítja Fangiót. A két erős egyéniség között feszülő ellentétek végigkísérték az argentin szezonját, ráadásul csapaton belül három fiatal „csikó” (Collins, Musso és Castellotti) is megpróbálták megkeseríteni az életét. Az első versenyek után Fangio komoly hullámvölgybe került, amelynek részben a Ferrari megbízhatatlansága volt az okozója. (Monte Carlóban a felfüggesztése romlott el, Reimsben az üzemanyag szivattyú krepált be, Spában pedig a váltója ment tönkre. Utóbbinál gyanút fogott és végigjárta a pályát olajfoltokat keresve, de nagy meglepetésére egyet sem talált. A szerelők ugyanis elfelejtették kenőanyagot önteni a váltójába!) A Ferrarinál uralkodó lehetetlen állapotok miatt a Mille Miglia sportkocsi verseny után egyenesen csapaton belüli szabotázsról beszélt. (A Millén a Fangio Ferrarijának oldalára méretes lyukakat vágtak a maranellói gyár szerelői, hogy javítsák a fékek hűtését, de abban az évben iszonyatos esők áztatták a pályát a verseny alatt és a dél-amerikai szinte úszott a versenyzőülésbe kerülő temérdek esővízben. Később nyilvánosan a csapat szemére vetette, hogy szándékosan babráltak ki vele, azért, hogy az olasz Castellotti nyerhessen.

 A világbajnok idegei kikészültek és az orvosok pihenés rendeltek el számára. Tíz napra hazautazott Argentínába, hoogy rendbe szedje megtépázott idegeit, majd újult erővel vetette bele magát a küzdelmekbe. Kedvenc pályáján, a Nürburgringen nyert és a szezonzáró Olasz Nagydíjat nyolc pontos előnnyel várta. A bajnoki címet azonban nem adták ingyen. Az argentin kormánya a nyolcadik körben elromlott és kénytelen volt a boxba hajtani. A javítás elhúzódott és úgy nézett ki, hogy márkatársa Peter Collins, aki ekkor már az élen csatázott, elveheti tőle a bajnoki címet. Menedzsere, Marcello Giambertone közben a Ferrari vezetését győzködte, hogy valamelyik pilóta adja át az autót Fangiónak. Először a második helyen haladó Mussót próbálták rávenni, de a futamgyőzelemre hajtó olasznak esze ágában sem volt odaadni a Ferrariját. Aztán a bajnoki cím felé robogó Peter Collins érkezett kerékcserére és Giambertone odarohant a brithez. „Átadnád az autódat Fangiónak?” – kérdezte. A lovagias angol nem habozott, kiszállt a Ferrariból és átadta azt a világbajnoknak. Moss győzött, de Fangio a második helyen érkezett célba, amellyel megnyerte negyedik bajnoki címét. Collins nem szomorkodott az elszalasztott lehetőség miatt. „Még csak 25 éves vagyok, van még időm világbajnokságot nyerni” – mondta. Nem így lett, két évvel később egy halálos baleset vetett vége a pályafutásának…

 A évad végeztével menedzserével újból kopogtattak Enzo Ferrarinál, de az Öreg ekkor már nem volt hajlandó több pénzt adni Fangiónak, aki így átment az ősellenség Maseratihoz. A modenai gyár masinájával négy edzéselsőséget és négy győzelmet szedett össze 1957-ben és simán világbajnok lett, ötödször pályafutása során. Utolsó F1-es sikerét nem minden napi csatában szerezte meg a Nürburgringen. A 46 éves argentin már az edzésen látta, hogy a Ferrarik a keményebb Englebert abroncsoknak és a kisebb fogyasztásuknak köszönhetően boxkiállás nélkül teljesítik majd a futamot. Fangio ezért kevés benzinnel és puhább gumikon vágott neki a versenynek és betervezett egy tankolással egybe kötött kerékcserét is. Hiába autózott ki azonban tetemes előnyt, a bokszkiállás rémálommá vált. Fangio kocsijával sokáig vacakoltak a szerelők és csak 45 másodperces hátránnyal tért vissza a pályára. Ekkor azonban iszonyatos hajrába kezdett. A kiállás utáni első körben 12 másodpercet faragot hátrányából, majd tovább fokozta a tempót. Jobb időket autózott, mint az edzésen, majd jött az utolsó forduló. Collinszot a célegyenes után intézte el, majd a Bergwerknél "megette" Hawthorn-t is és elsőnek száguldott célba. A világ legnehezebbnek tartott pályáján óriási kockázatot vállalt, amely lelkileg megviselte és ez is közrejátszott abban, hogy nem sokkal később szögre akasztotta a sisakját. Érezte, hogy 47 évesen már egyre kevésbé képes felvenni a versenyt a fiatal generációval és fizikailag is egyre többet kivesznek belőle a futamok. Az 1958-as Francia GP-n, miután majdnem kört kapott a későbbi győztes Hawthorntól úgy érezte nincs tovább és befejezte a pályafutását.

 Pályafutása során ötvenegy F1-es versenyen indult, s ennek csaknem a felét, 24-et nyert. Öt világbajnoki címet gyűjtött be négy különböző márkával és soha nem volt hajlandó megtanulni angolul, mindezek ellenére mindenki kedvelte a kivételes tehetségű, szerény és rokonszenves argentint. Briliáns technikájával hallatlan könnyedséggel verte a mezőnyt, de mindig csak annyira hajtotta meg az autót, amennyire szükséges volt. „Verseny alatt beszélgettem a kocsijaimmal. Hallottam ha szenvedtek, de szerettem őket és próbáltam vigyázni rájuk.” Fangio a Forma-1-en kívül számos versenyt nyert, főként sportkocsikkal. Hazájában hosszútávú túrakocsi és Grand Prix viadalokat nyert, de győzelmi listáját  gyarapítja többek között a monzai 1000 mérföldes, a 12 órás sebringi valamint a híres-hírhedt Carrera Panemaricana is. 1958-ban az Indy 500-on is próbálkozott, de nem volt ínyére az őrült száguldás. Az előkvalifikáció során megpördült és inkább nem kockáztatott, hanem átadta az autót a csapat másik pilótájának. 

Juan-Manuel Fangio (1911-1995) - névjegy

 Aktív évei: 1950 – 1958

 Csapatai: Alfa Romeo, Maserati, Mercedes, Ferrari

 Forma-1-es nagydíjrészvételek: 51

 Világbajnoki címek: 5 (1951, 1954-1957)

 Győzelmek: 24

 Edzéselsőségek: 29

 Leggyorsabb körök: 23

A bejegyzés trackback címe: