A Tipo 158-ast még Enzo Ferrari vezérlete alatt 1938-ban kezdte fejleszteni az Alfa Romeo, a Voiture-kategória szabályai szerint, amely a mai GP2-es regulának felelt meg. A nagy Grand Prix versenyeken a német gyárak aratták le a babérokat azért az 1939-es szezon egyik legfontosabb versenyét, a Tirpoli GP-t a Voiture kategória számára írták ki az olasz szervezők. Csakhogy a Mercedes-Benz keresztül húzta az Alfa és a Maserati számításai és nyolc hónap alatt a németek egy verhetetlen versenyautót terveztek, amellyel csúnyán elverték a konkurenciát. A Tipo 158-as1,5 literes soros nyolchengeres motorja 200 lóerőt tudott, 54-gyel kevesebbet, mint a Merci szivarja. A háborút a Tipo 158-as három példánya egy sajtgyárban vészelte át, majd a harcok elcsendesedése után az Alfa ezzel a típussal kezdett versenyezni. Pont kapóra jött, hogy a Grand Prix versenyeket másfél literes feltöltéses motorral hajtot masinák számára írták ki és az Alfa mérnökei is 275 lóerőre srófolták fel a nyolchengeres teljesítményét. Közvetlenül a háború után, még a Forma-1-es világbajnokság kiírása előtt a masina 11 GP-t nyert, olyan nagy nevekkel a volánjánál, mint Jean-Pierre Wimille, Achille Varzi vagy Felice Trossi. 

Az igazán nagy sikerek azokban a Forma-1 első évadjában következtek. A portelói istálló adta a világbajnokság első királyát, Giuseppe Farina személyében, majd a következő évben a szintén alfás az argentin Juan-Manuel Fangio fejére került a korona. A Tipo 158-as fölényét hűen tükrözi, hogy az 1950-es első évad hat versenyéből hatot nyertek az olaszok márka (hármat Farina és hármat Fangio) nyertek. Ekkora a 158-as típus félelmetes 350 lóerőt tudott felmutatni, amelyet 1951-re (Tipo 159) 425 lóerőre pumpáltak a mérnökök. Az Alfák egyetlen komoly hátránya iszonyatos étvágyukból eredt, a speciális, alkoholalapú üzemanyagból akár 150 litert is elégettek 100 kilométerenként! A vörösök győzelmi szériáját végül 1951-ben a Ferrari tudta megállítani, amikor Silverstone-ban Forilan Gonzalez nagyszerű versenyzéssel verte meg Fangióékat.