Enzo Ferrari, akinek cége 1943-tól már hivatalosan is viselhette saját nevét, egy 12 hengeres motort álmodott meg autói számára. A háború előtt a német csapatok rakétáit V12-es motorok hajtották és az Alfa Romeo soha rajthoz nem álló középmotoros Grand Prix autója, az 512-es is egy ilyen erőforrást kapott volna. 1945 tavaszán Luigi Scuderia Bazzi és Gioachino Colombo is Maranellóba igazolt. Utóbbi csak mellékállásban, mivel még az Alfa alkalmazásában állt. Egy időre felfügesztették állásából, miután kollaboráció vádjával eljárás indult ellene. A két tervezőmérnök azt a feladatot kapta, hogy tervezzen a Ferrari számára egy saját autót, saját motorral. Mivel sejtéseik szerint a jövőben a Grand Prix versenyeket 1,5 motorral szerelt autók számára írják ki, ezért Colombo egy ilyen feltöltős erőforrást vetett papírra. Egy 12 hengeres V motorról volt szó, ahol a hengersorok 60 fokos szöget zártak be és a hengerfejek alig voltak nagyobbak, mint egy snapszos pohár. 1945 őszén felébredt csipkerózsika álmából az autósport. A párizsi Bois de Boulogne parkban lefutották a háború utáni első autóversenyt. A versenyen kizárólag francia pilóták álltak rajthoz és Jean Pierre Wimille nyert. Az autókat a fészerből szedték elő, az országút még magán viselte a háború nyomait, ám mindez nem csökkentette a versenyzés élményét. 

Colombo épphogy készült a tervekkel, máris vissza kellett mennie az Alfa Romeóhoz, ahol rájöttek, hogy égető szükség van a Tipo 158-as atyjára az autó továbbfejlesztése során. A Ferrari 125-ös tervezése mellékvágányra került, mígnem Colombo javaslatára Enzo Ferrari egy fiatal mérnököt, Giuseppe Bussot szerződtette. Az első fékpados tesztekre 1946 szeptemberében került sor és a V12-es kiábrándítóan gyenge volt. Az elvárt 110 lóerő helyett alig 60-at sikerült kihozni belőle. Ennek ellenére decemberben – anélkül, hogy egyetlen autó is elkészült volna - a Commendatore sajtótájékoztatót hívott össze, ahol ismertette a Scuderia Ferrari terveit. A műhely három különböző autót kívánt megépíteni: egy két üléses sportkocsit, amely a 125 Competizione névre hallgatott, a 125 Grand Priemót, egy együléses GP-járgányt, valamint 125 Sport névre hallgató utcai sportkocsit. (A 1.5 literes motor egy hengerének lökettérfogata 125 köbcenti volt, ez után kapta az autó a 125-ös típusjelzést.)

A maroknyi szerelőgárda március közepére lett kész az első 125-ssel. Az autó hátul merevtengelyes laprugós, elől pedig lengőkaros felfüggesztést kapott. Az első próbautat még felépítmény nélkül tette meg a jármű, csak a főbb alkatrészek kerültek a helyükre. Az első Ferrari egy 125 S lett, egy kétüléses utcai sportkocsi, amely május 11-én a piacenzai versenyen mutatkozott be a nagyközönség előtt. A tréningen Corteze futotta a legjobb köridőt, így a legjobb startpozícióból vághatott neki a versenynek. A másik autóval Giuseppe Farina nem állt rajthoz, miután az Alfa Romeo a start előtt kész tények elé állította a későbbi világbajnokot: amennyiben a Ferrari autójával versenyzik, menesztik az Alfa gyári csapatából. Franco Corteze viszont ott volt a rajtrácson és az élről búcsúzott, amikor elromlott a 125-ös benzinpumpája. Két héttel később, Rómában azonban nem állhatott semmi a győzelem útjába.

A nyár közepén Tazio Nuvolarit is a Ferrarihoz szegődött, aki megunta a Cisitalia autóival való vesződést. A versenyautók speciális maróhatású üzemanyaga tönkretette a már 55 éves mantovai tüdejét, aki erősen köhögött és a napjai meg voltak számlálva. Mindez semmit nem vont le Nuvolari elszántságából, aki ugyanúgy versenyzett, mint fénykorában. Az 1947-es modenai versenyre Buzzi 1,9 literesre fúrta fel az autó motorját (ez lett a 159 S), de ez is kevés volt a Maserati ellen, aki haza pályán aratott kettős győzelmet Ascari és Gigi Villoresi révén. A torinoi Valentino Parkban azonban visszavágott a Scuderia. Ezúttal az a Raymond Sommer vezette a győztes ágaskodó lovacskát, aki a háború előtt kétszer is nyerni tudott Le Mans-ban. Az 1947-es évben a Ferrari 14 versenyen indult el és hat győzelmet szerzett, a Mille Miglián ugyanakkor nem sikerült a nagy dobás, miután mindkét maranellói jármű kiesett. A Scuderia több futamon is bizonyított, de a kassza kiürült, ezért a költségek fedezésére utcai sportkocsit kellett készíteni. Így született meg az első megvásárolható utcai Ferrari, a szintén tizenkét hengeres 166 Inter, kétliteres, 115 lóerős motorral. 

A bejegyzés trackback címe: