A Mercedes-Benz 1994-ben a Forma-1 mellett az Egyesült Államok versenypályáira is betette a lábát. A nagy autógyárak számára a „jenki Forma-1”, azaz Indycar és annak ékköve az Indianapolisi 500 mérföldes száguldás mindig is kihívást jelentett. Amerika legnagyobb autósport-rendezvényén különösen nagy presztízs győzni. (Fél millió helyszíni nézővel az Indy 500 a világ leglátogatottabb egy napos sporteseménye!) Az USA-ban létezik egy mondás - „Win in Sunday, sell in Monday” azaz nyerj vasárnap, adj el hétfőn, amely jól jellemzi a tengerentúli piacot. A partnerül választott Penske az egyik legpatinánsabb csapatnak számított a tengerentúlon. A multimilliárdos Roger Penske (35 ezer alkalmazott, évi 4 milliárd dolláros bevétel) szívesen költött passziójára, az autósportra. Amelett, hogy fenntartott egy NASCAR illetve egy Indycar csapatot, 25 százalékos részesedése volt a motorgyártó Ilmor cégben is, amelyet Paul Morgan és Mario Illien gründolt. Penske közvetítésével 1993-ban a Mercedes-Benz szerezte meg a negyedik tulajdonos Chevrolet részvényeit a motorgyártó cégben, rá egy évre pedig elkészült az a V8-as hajtómű, amelyet csupán egyetlen versenyen, az Indy 500-on vetett be a Penske gárdája. Az erőforrás a legnagyobb titoktartás közepette nem egész tíz hónap alatt készült el és igazi különlegességnek számított. A szabálykönyv egy poros passzusa engedélyezte alulvezérelt bütyköstengely használatát. Ebben az esetben majdnem egy teljes literrel nagyobb hengerűrtartalmú erőforrást lehetett csatasorba állítani.

Miközben mindenki 2.65 literes felülvezérelt hajtóművet használt, Illien a Mercedes-szel karöltve gondolt egy merészet és épített egy - a szabályoknak szintén tökéletesen megfelelő – 3.43 literes turbómotort, amelyet alulvezérelt bütyköstengellyel láttak el. A szabályok életbelépésekor az alulvezérelt motorok komoly hátrányban voltak, elsősorban az elérhető legmagasabb fordulatszám tekintetében. Mario Illien viszont úgy ítélte meg, hogy képes olyan erőforrást építeni, amely felveheti a versenyt a többi Indy motorral. A tervezést 1993 júliusában kezdték meg az angliai Brixworth-ben, majd a következő év januárjában már próbapadon nyúzták a masinát. A metanollal hajtott V8-as 1024 lóerős teljesítményre volt képes és igen komoly, 755 Nm-es nyomatékkal büszkélkedhetett. (A mezőny többi erőforrása kb. 840 lóerővel és 500 Nm-es nyomatékkal vonult csatába.) A versenyre május végén került sor és az edzéseken már sejteni lehetett, hogy a Penske jó lóra tett a Mercedes motorral. Al Unser Jr. 366 kilométer/órás átlagú edzéskörrel nyerte a kvalifikációt és a versenyen a két piros-fehér autó úgy játszott a többiekkel, ahogy akart. Hetvenhárom kör megtétele után már a teljes mezőnyt lekörözték! Mindenki azt hitte, hogy zsebben a kettős diadal, amikor 15 körrel a vége előtt Emmerson Fittipaldi nekirobogott a falnak és kiesett. A versenyt végül nagy fölénnyel al Unser nyerte, megszerezve a Mercedes számára a hőn áhított győzelmet. A fölényes diadal után a bajnokság promótere azonnali szabálymódosításokat eszközölt, így az 500l kódjelú V8-ast egy verseny után nyugdíjazni kellett. 

A bejegyzés trackback címe: