A kezdetek

Ahogy Enzo Ferrari rögeszméje a 12 henger volt, Chapman fejében az járt, hogyan építsen minél gyorsabb és forradalmibb gépet. Hidegen hagyta a tradíció. A benzinmotorról is hajlandó volt lemondani és egy időben turbinahajtással kísérletezett. Hát ha ez az üdvözítő. Persze ez zsákutca volt, mint annyi más felfedezése. Viszont néhány zseniális ötletének köszönhetően néhányszor hatalmas előnyre tett szert a vetélytársakkal szemben. Chapman puritán autóépítési elvei a második világháború nyersanyag szegénységére vezethetőek vissza. Az európai gazdaság romokban hevert és iszonyatosan drága volt a nyersanyag, viszont sokan nem akartak lemondani a száguldás öröméről ezért megpróbáltak olcsó, de használható autókat készíteni. A képlet egyszerű: a nagy súlyt csak bivalyerős motorral lehet ellentételezni, egyszerűbb volt tehát ha egy könnyű kasztnit készíteni, azzal is ugyanazt a sebességet lehetett elérni. Arról nem is beszélve, hogy egy pehelysúlyú gép gyorsulása lenyűgöző.

A történet 25 fonttal kezdődött, amelyet Hazel Chapman kölcsönzött az autóbolond férjének. Colin Chapman a háború után egy saját maga átalakított Austin Sevennel versenyzett, majd 1952-ben úgy gondolta, hogy alapít egy céget. A 25 font a Lotus Engineering Ltd. gründolására kellett, amely később a Forma-1 meghatározó alakja lett. De ne szaladjunk ennyire előre. Anthony Colin Bruce Chapman 1928 májusában Londonban látta meg a napvilágot, átlagos angol családban. A történet még akkor is átlagos volt, amikor felvették a Londoni Egyetemre, ahol gépészmérnöknek tanult. A háború alatt a légierőnél szolgált, ahol repülni is megtanult. A világégés után kicsiben kezdte és elsősorban használt autókat adott-vett. A háború utáni Nagy-Britanniában néhány évig hatalmas kincs volt az autó, mivel újonnan nem nagyon lehetett kapni Chapman pedig ezt használta ki. 1947-ben azonban vége lett a jó világnak. A gazdaság megélénkült és a használt verdák iránt megcsappant a kereslet.

Chapman Austin Seven kit carokkal kereskedett, amely igen népszerű volt az amatőr versenyzők körében. Az autókat maga tuningolta, versenyzett velük, de ha talált vevőt megvált tőle. Chapman első autója egy erősen módosított Austin Seven volt. A járgányt felesége beceneve után keresztelte Lotusra. Az autót egy 1,2 literes alig 40 lóerős motor hajtotta, de a kis súlynak köszönhetően ez elég is volt a jármű gyors mozgatására. Közben a British Aluminiumnál volt egy biztos állása, de miután megalapította saját cégét, felmondott. A pénzdíjaktól megépítette második járművét a Lotus 6-ost kittet, amelyből 1956-ban több mint 100 darabot értékesített. Chapman ebben az időben maga is versenyzett. Saját versenygépével kétszer Le Mans-ban is elindult, de mindkétszer idő előtt mehetett zuhanyozni. Az ötvenes évek közepén az iparmágnás Tony Vandervell saját Forma-1-es autót épített, amely nem bizonyult igazán jónak. A szükséges konzekvenciát levonva végül Chapman cégét kereste meg. A fiatal tervező egy merev csővázat készített, a kocsi kecses aerodinamikus formáját pedig egyik mérnöke, Frank Costin álmodta meg.
 

Az új Vanwall ígéretesen kezdte a szezont. Erős mezőnyben megnyerte a világbajnokságon kívüli F1-es versenyt Silverstone-ban Stirling Mossal a volánja mögött. Az 1956-os Francia Forma-1-es Nagydíjon Champan is rajthoz állt a Vanwall autójával. Az ötödik legjobb időt érte el, ám ennek ellenére nem lehetett ott a másnapi versenyen. Az edzésen összeütközött Mike Hawthornnal és a méregzöld versenygépet nem sikerült megjavítani. Egy évvel később a stabil vázhoz Costin egy még áramvonalasabb karosszériát varázsolt. A Vanwall 57-es meghozta a várt áttörést. 1958-ban a csapat Moss és Tony Brooks révén hat győzelmet aratott és ezzel megszerezte a konstruktőrök számára kiírt világbajnoki trófeát. Az egyéni világbajnoki címért folytatott küzdelemben Moss egy ponttal maradt alul a ferraris Mike Hawthornnal szemben. 1958-ban Chapman már saját versenyautójával is megjelent a Forma-1 színpadán. A orrmotoros Lotus 12-est eredetileg a Forma-2-es széria számára készítették, de a zöld versenyautó a Monacói Nagydíjtól kezdve a királykategóriában is elindult. A hercegség utcáin sem Cliff Allison, sem a szerelőből lett versenyző, Graham Hill nem szerzett pontot. Alison ugyan a hatodik helyn ért célba, de hátránya 10 kör volt a győztes Maurice Trintignant-hoz képest. A kezdeti nehézségek azonban nem vették el a csapat kedvét. Allison a belga versenyen végre jól szerepelt. Negyedikként szelte át a célvonalat és ezzel három ponttal ajándékozta meg a brit istállót.

A következő évben új rakéta hagyta el a London környéki műhely kapuját. A Lotus 16-os, amelyet Frank Costin alkotott, érthető okokból erős hasonlóságot mutatott a Vanwall versenyautójával. Cliff Allison a Nürburgringen az előkelő második helyen autózott, de bedöglött a hűtője és kiállni kényszerült. Chapman forradalmit akart alkotni. Az akkor újdonságnak számító farmotoros építési módot követve készült el a Lotus 18-as, amelyet mindössze 408 kiló volt. Akkoriban még nem volt súlykorlátozás és alkotója ezt használta ki. A soros négyhengeres Coventry Climax motor nem volt ugyan túl erős, de kis súlya miatt ideális volt a konstrukcióhoz. A merész versenyautót sok kritika érte, főként miután a Lotus pilótái több balesetet is szenvedtek a ceruzavékonyságú felfüggesztő rudak hiába miatt. A rendkívül gyors Spa-Francorchamps-i pályán bekövetkezett, amitől sokan tartottak. Stirling Moss hátsó felfüggesztése nem bírta a gyors kanyarokkal járó terhelést és a brit hatalmasat bukott az edzésen. Miután a versenyen a Lotus Alan Stacey halálos balesetet szenvedett – bár ez nem a konstrukció hibájából történt – az automobil szövetség 1961-től már meghatározta a versenyautók legkisebb súlyát.  

Hogy némi pénzre tegyen szert Colin előszeretettel készített privát csapatok számára is versenyautókat. A Lotus vevői közé tartozott a whisky-gyáros Rob Walker is, aki privát csapatával a Forma-1-ben indult. A Lotussal a skót istálló versenyzője Stirling Moss jóval eredményesebb volt, mint a Lotus gyári menői. Az 1960-as Monacói Nagydíjon győzelmet szerzett a skót nemzeti színekre pingált járművel, amelyet újabb siker követett az USA Nagydíjon. Nagyrészt a Rob Walker csapat eredményeinek köszönhetően 1960-ban a Lotus másodikként zárt a gyártók versenyében. A gyári gárda első győzelmét Innes Ireland szerezte 1961-ben, az Amerikai Nagydíjon. Ekkor már két későbbi F1-es világbajnok, Jim Clark és John Surtees is a csapatot erősítette. A hatvanas évek elején a vállalat jelenlegi székhelyére, a norfolki Hethelbe költözött. Ekkoriban készültek el első híres utcai autóik, a Lotus Seven és a Lotus Elite, amelyet 1962-ben a Lotus Elan követett.

 

A bejegyzés trackback címe: